Képmás Interjú

Írta: Képmás 2010 január

- Van-e szerinted olyan humorképlet, -struktúra, amelynek mentén száz éve és most is tuti sikert lehet aratni?

Természetesen Karinthy vagy a kicsit későbbi Rejtő humora ma is ugyanúgy működik, mint amikor az írásaikat papírra vetették. Ami zseniális, az mindig is működni fog. Más kérdés, hogy vannak múlandó témák, így aki folyton aktuális témákkal viccelődik, az megjárhatja az örökkévalósággal. Ma meghallgatva egy Nagy Endre konferanszot valószínűleg azt sem értenénk, miről beszél.

A humorképletekkel az a baj, hogy bár vannak ökölszabályok, önmagukban még nem érnek semmit. Ha valaki csak recept alapján főz, nem biztos, hogy a végeredmény mesterfogás lesz. Mindig kell bele valami olyan összetevő, ami megfejthetetlen és taníthatatlan, pont ettől jó az egész.

 

- Volt már, hogy a túlzott poénsűrűséget a szemedre vetették. (Vagy épp a hátad mögött emlegették, már nem is tudom.)

Ha nem kapkodásról vagy hadarásról van szó, akkor a poénsűrűség mindenképpen pozitívum. Én a magam részéről azt tartom, hogy sosem lehet elég sűrű egy szám. A közönség végülis poénokat akar hallani, ha így nézem a többi mind sallang. Van akinél minden mondat poén, van akinél minden félmondat. Az lenne a jó, ha minden szó poén lenne, sőt minden szó egyből két poén.

- Ha kialakítasz egy „számot”, azt meddig és hogyan forgatod?

Ha eszembe jut egy történet, elkezdem mesélni, és ha minden adott, születik valami a színpadon, ami estéről-estére növekszik. Volt olyan poén, ami egy mondatnak indult, aztán lett belőle egy 4-5 perces szám. Ameddig a görgeteg szed magára, addig élvezettel is forgatom. Ha már nem, akkor én is megunom, azt meg biztos megérzi a közönség is. Ezt a részt ki kell húzni a műsorból vagy félretenni, de legtöbbször ilyenkor már épp egy másik történet érdekel. Igyekszem mindig úgy kavargatni a levest, hogy hol ez, hol az kerüljön felszínre. De mint minden alkotó embernél, nálam is nagy úr a határidő: ha közeleg egy rádiókabaré- vagy tévéfelvétel, akkor meggyorsítom a természetes szelekciót, és hamarabb összeáll a kép.

- Pihent agyat emleget a köznyelv, ha valaki rossz vicceket, vagy nagyon meglepő poénokat fabrikál. De valóban: milyen állapotú agy kell a humoristának?

Azt hiszem, másként gondolkodó agy kell hozzá. Egy humoristának akkor van előnye másokkal vagy akár a közönséggel szemben, ha olyan jut az eszébe, amire senki nem gondolna. Ami szokványos, ami kitalálható, azon nem is nevetnek igazán.  Az hogy egy kigyúrt kopasz kiszáll a fekete autójából és bunkó, az nem vicces, de ha kiderül róla, hogy szabadidejében cicákat etet és hárfázik, az már igen.

- Van neked bátyád, vagy olyan, mint Hofi anyósa, akiről egy szó sem volt igaz?

Sokan feltételezik, hogy amikről mesélek, az mind kitaláció. Kérdezik, tényleg vannak-e gyermekeim, vagy hogy tényleg 10 év alatt végeztem-e el a Műszaki Egyetemet? Nem tudom, minek találnék ki ilyeneket? Úgyhogy igen, vannak gyermekeim, feleségem és bátyám is. Cenzurázzák is rendesen a munkásságomat. Eleinte sokat meséltem a gyerekkoromról, így bátyám is gyakran szerepelt a történeteimben. Egyszer kért is, hogy talán egy kicsit visszafoghatnám magam, nem kéne, hogy őt emlegesse az összes kollégája, ezért volt olyan sztorija, amiben úgy említettem, mint egy barátomat vagy ismerősömet. De jobb a békesség, neki végülis nincs módja kiállni a színpadra, és elmondani az esetet az ő szemszögéből.

 

- Tényleg az utcán hever a téma, csak szem kell hozzá, vagy a profik is sokat kénytelenek csiszolgatni a felszedett gyémántokat?

Nyilvánvalóan sokkal több munka van egy műsorban, mint amennyi látszik, és addig jó, amíg ez így van. Van, amikor tényleg neki kell ülni egy ötletet tökéletesíteni, de van, amikor a csiszolás csak annyit jelent, hogy figyelek a közönségre. A legjobb pillanat az, amikor teljesen váratlanul beugrik valami, még nem tudom, hogy fogom a színpadon elmondani, csak érzem, hogy valami nagyszerű dologra bukkantam.

- „Korai” felvételeidhez képest sokkal felszabadultabb vagy. Belülről érzel változást?

Igen, sokkal idegesebb vagyok, csak jobban leplezem. Csak viccelek. Az lehet, hogy jobban megszoktam már a színpadot, de az is igaz, hogy ennek egy része tanulható. Általában a képernyőn komorabbnak látszom, amilyen vagyok; ezért néha meg kell mutatnom azt is, hogy igen, én ezt jókedvvel csinálom, és nem egy dühöngő elmebeteg vagyok, aki kilép és osztja az észt.

- Mikor elég a közönségnek és mennyi neked? Meddig bírod (időben) ezt a szenvtelen poénhadarást egy este?

A nézők általában legfeljebb 45 percet képesek egy helyben ülni, még ha a legjobb műsort nézik is, ez valószínűleg az iskolai órákról megmaradt beidegződés. Ha önálló estet adok, akkor szünet beiktatásával egy órát, másfél órát kapnak belőlem az emberek, de ezt ők akarják így, én senkit sem kényszerítek.

Egyébként érdekes hogy szenvtelennek mondasz, van, aki szerint meg rezignált vagyok. Az igaz, hogy – bár nézni szeretem - nem a Luis de Funès-féle túlgesztikulálós iskolát követem, mert szerintem a poénnak a néző fejében kell összeállni, nem a színpadon kell nevetni. Nekem legalábbis mindig az a komédia volt a leghumorosabb, amit a színészek halál komolyan játszottak.

- Beleszólhatsz-e a vágásokba? Azokra miért van szükség?

Vágásra mindig szükség van. Soha sem lehet percre-másodpercre pontosan kimérni, mennyi fér a műsorba, és egy helyszíni fellépés mindig más, mint egy szerkesztett adás. Igyekszem beleszólni, mi kerüljön be, és mi maradjon ki, a legtöbbször konszenzusra jutunk az illetékesekkel, ha pedig harcolni kell, megharcolok érte. Eddig még mindig benne hagyták, amit kértem, még ha utóbb be is vallották, ők nem értették, mi a poén.

- Mondd, neked mit jelent Fábry Sándor?!

Mivel mondhatni, a Rádiókabarén nőttem fel, Fábry Sándort még fiatal humoristaként hallottam, amikor én még fiatalabb nemhumorista voltam. Már a szüleim is nevettek rajta. A ’98-as Humorfesztivál győzelem után pedig elhívott az akkor készülő showjába, ahol sokáig negyedmagammal alkottam a gegcsapatot. Nagyon sokat köszönhetek neki, legelőször is azt, hogy komolyan vett. 20 évesen, minden műsorkészítői tapasztalat nélkül vajmi kevés fogalmam volt, hogyan készül egy amerikai típusú tévéshow, mégis képes volt estéket átvitatkozni dramaturgiáról meg poéntechnikáról.

Bár úgymond névtelen háttérember voltam, később is, ahol tudott, mindig megemlített, azután pedig támogatott és biztatott a saját munkáimban, így nekem kicsit olyan, mint ha az osztályfőnököm volna.

- Voltál vagy lettél komédista?

Ami a poénok kiötlését és mások megnevettetését illeti, biztos hogy már kiskoromban is ilyen voltam. Ami a magamutogatást illeti, sokak szerint egészen meglepő lépés volt tőlem, hogy színpadra álltam. Soha sem voltam az osztály bohóca, inkább az, aki elmondja a poént a padtársának, ő meg felhangosítja, és learatja érte a dicsőséget. Egyfajta gegmen-hozzáállás volt ez. Csak jóval később jöttem rá, hogy ezt másképp is lehet művelni, és hogy jobb, ha az ember egyszerűen maga adja elő, ami az eszébe jut. Ha meg már így alakult, akkor inkább ennél maradnék