"Ezért tart itt ez az ország!"

Írta: Heti Válasz 2009 október

Mi, humoristák vagyunk a válság haszonélvezői - mondja Kőhalmi Zoltán. Az idei év Karinthy-gyűrűse, a Dumaszínház oszlopos tagja Farkasházy Tivadarnak és Fábry Sándornak is sokat köszönhet, a politikai poénok viszont szerinte nem érik meg az energiabefektetést.

- Felsőoktatási rangsorral jelentkezünk épp. Önnél nagyobb szakértő aligha akad: tíz év alatt végezte el az ötéves képzést.

- Igaz, hogy sokat jártam egyetemre, de még többet jártam melléje. Azok a diákok és tanárok, akik segítettek végül diplomát szerezni, meg is eskettek, hogy soha nem adhatom ki magam építésznek. Mindenesetre ma épp azt álmodtam, hogy újabb szakra iratkoztam be a műszakin - ezt a rémséget viszont betudom a dohányzásról leszoktatni hivatott gyógyszer hatásának. Kétségtelenül tévedés volt számomra a műszaki pálya. Ráadásul nem is az én tévedésem, hanem a szüleimé.

- Ennyire jófiú volt? Mindenben követte az atyai utasításokat?

- Még a hajam is azért áll így, mert amikor először fodrásznál voltam, apám itt választotta el. Azóta meg sem kíséreltem változtatni rajta. Igen, igazi jófiú voltam.

- Pedig egy humoristáról azt hinnénk, hogy már az óvodában is nagyszájú, a társaság közepe...

- Nem, és ma sem vagyok az. Olyan otthonülő családban nőttem fel, ahol akkor is megkérdezték, hová megyek, ha csak a konyhába indultam, így aztán sokáig a televízió volt a társaságom. Ebből a szempontból viszont Szentes igazi multikulti hely volt. Nemcsak a magyar, hanem a román és a jugoszláv tévét is fogtuk.

- Hamar képet kaphatott a kommunizmus változatairól. A legvidámabb barakknak érezte Magyarországot a szentesi lakótelepen?

- Nálunk hétfőnként nem volt műsor, a multimédiás lehetőség ilyenkor a diafilmnézésben merült ki. A jugoszláv tévén ezzel szemben amerikai rajzfilmek mentek, Popeye, Tom és Jerry minden mennyiségben, a hét minden napján. Utóbbi volt ugyan a magyar tévén is, de keverve a Bob és Bobekkel, a Cirmi és Csurmival. Ez román rajzfilm volt, a román tévén viszont nem vetítették. Ott ugyanis nem vetítettek rajzfilmet. Az a tévé Ceauşescuról szólt - és Ceauşescunak. A híradó például úgy kezdődött, hogy "Jó estét, Ceauşescu elvtárs, jó estét, kedves nézőink". Ezeket a dolgokat érzékeltem, de távol álljon tőlem, hogy véleményt formáljak a kommunizmusról mint olyanról - egyrészt ötödikes voltam a rendszerváltás idején, másrészt nem szokásom nyilvánosan politizálni.

- Fábry Sándor, akinek gegcsapatában a kezdetektől ott van, szokott. Rosszul teszi?

- Ha vicces, akkor nem. Tizenegy év alatt, amióta megy a Showder, sok minden megváltozott. Az elején ő sem engedhette meg magának, amit ma - azelőtt nem állt volna jól neki, ha a miniszterelnökről beszél. Most már elfogadják így, mint intézményt. Én egyébként ötleteket szállítok neki, ő pedig eldönti, mit kezd vele a színpadon - Fábry köztudottan határozott egyéniség.

- És vicces. Tegye a szívére a kezét, és mondja, hogy nevetett-e valaha másik, szintén politizáló mentora, Farkasházy Tivadar poénjain.

- Neki nem is kellett viccesnek lennie, hiszen szerkesztő volt, annak pedig zseniális. Vittem neki a jelenetet a Rádiókabaréba, rezzenéstelen arccal átolvasta, és mindig megmondta előre, hogy működni fog-e vagy sem. Sokat köszönhetek neki. Egyébként ők ketten valamikor jóban voltak, csak a 2002-es választások óta őrültek meg az emberek annyira, hogy ma már egy mondatban sem lehet említeni Fábryt és Farkasházyt.

- Azért furcsa állítás, hogy nincs dolga a politikával, miközben a HVG címlapjait tervezi.

- Nem azért dolgozom nekik, mert balra szavaznak - ott is nagy viták vannak ám olykor. Alkalmazott munkaerő vagyok a lapnál. Akkor teszem jól a dolgom, ha a címlap azt fejezi ki, amit a cikk, amely alapján készült. A képi humor iránti igényemet pedig a színpadon nem tudom kiélni, noha alapvetően karikaturista lennék - építésznek is a rajzkészségem miatt jelentkeztem. Ráadásul ha azt mondom, hogy szükségem van a címlaphoz egy félbevágott cipőre, elszaladnak, vesznek egy cipőt és kettéfűrészelik. Ha tortára vagy grillcsirkére van szükségem, azt is hozzák. Remek érzés. Csak aztán valahogy utóbbiak mégsem kerülnek rá a címlapra.

- Bármit megtenne mint "alkalmazott munkaerő"?

- Ha valamivel nagyon nem értenék egyet, nyilván nem.

- Mondjuk maffiózók bandájaként szerepeltetni az egész Orbán-kormányt belefér?

- Horváth Zoltán, aki harminc éven át vezette a címlapkészítő csapatot - és aki az utódjául választott - , többször elmondta, hogy az a bizonyos címlap szándéka szerint nem maffiózókat ábrázolt. Mindenesetre, ha valamivel nagyon nem értenék egyet, poént sem tudnék gyúrni belőle.

- Fellépései alkalmával azért ki-kiszól a közönségnek ön is. "Nem kell mindenre szavazni, amit nem értesz. Ezért tart itt ez az ország."

- Az "Ezért tart itt ez az ország!" vicc a viccben. Olyan közhely, amelyet bárkinek bármikor, bármire lehet mondani. Hasonló a meteorológiai demagógiához, hogy ugyebár "régen a nyár még nyár volt, a tél meg tél". Meg hogy "annak idején beúsztunk a Tisza közepére és ittunk belőle". Ezek a sehová sem vezető beszélgetések a mi közös kis élményeink. Ezekkel játszani nem politizálás. Az nem csupán nem dolgom, de nem is kifizetődő.

- Közönséget veszítene?

- Biztosan, de nem is erre gondoltam, csupán arra, hogy míg a gyerek gyerek, a szomszéd meg szomszéd lesz huszonöt év múlva is - s ezért a ma megírt történetek akkor is működni fognak - , az aktuálpolitikai poénok pillanatok alatt elkopnak. Nem érik meg az energiabefektetést. Volt például egy tréfám, amelyben előjött Medgyessy Péter figurája. Ma már Gyurcsány Ferenccel sem mesélhetném, mert nem emlékeznek rá az emberek.

- Azon azért meglepődnénk, ha Gyurcsányra nem emlékeznének.

- Lehet, hogy egy év múlva már senki sem fog. Nem a politikusok határozzák meg az emberek életét. Nem is a hírek és nem is a televízió. A gyerek és a szomszéd sokkal inkább.

- Ön is a tévének köszönhetően lett ismert - kereskedelminek, ráadásul. Nem része a bulvárvilágnak?

- Nem vagyok, sőt, törekszem is rá, hogy anticelebritás legyek. Nem veszem fel a szponzorált tornacipőt és széldzsekit a stúdióban - ahol egyébként nincs is szél. Fekete Pákót sem montírozza az ember szájába senki. Magyarán lehet nemet mondani.

- Dumaszínházas kollégái épp egy bankreklámban láthatók. Ön idei Karinthy-gyűrűsként nyilván jó pénzt kapna. Nemet mondott erre is?

- Van, aki úgy fogja föl, hogy jó pénz, ráadásul milyen keveset kell dolgozni érte. Szerintem ez tévedés. Nem azt a fél órát fizetik meg ugyanis, hanem a hiteledet. Mindazt, amit felépítettél. Az ilyen szereplés után egy darabka bankká válnék, én viszont egészen humorista szeretnék maradni. Hogy stílszerű legyek: "Azért tart itt ez az ország", mert mindenki mást csinál, mint amihez ért. A színész Afrikába utazik, reggeli műsort vezet, este meg a képernyőn vacsorázgat. Kit érdekel ez?

- Sokakat.

- Dehogy. Ha minden csatornán álló lovakat sugároznának, azt is néznék az emberek. Még a tévékritika műfaja sem halna ki: a lovak árnyalatait elemezgetnék a másnapi újságban. Nem lenne érdektelenebb egyébiránt, mint a vacsorázó celebek.

- Jobban érezné magát a köztévé képernyőjén? Közszolgálatnak tartja, amit csinál?

- Hadd ne én mondjam magamról, hogy a munkámmal valójában a köz, az emberiség javát szolgálom. Mondja inkább az emberiség, hogy aztán pironkodva közölhessem: "Á, dehogyis!"

- Mindenesetre, ha nemet mond nagy pénzt hozó kis munkákra, nyilván válságban is jól megy a humoristaszekér.

- Persze. Mi, humoristák vagyunk a válság haszonélvezői. Kenyeret és cirkuszt - mi az egyiket legalább képesek vagyunk nyújtani. Arra pedig büszke vagyok, hogy ezt a cirkuszt nem az állam finanszírozza. Mégis megáll a lábán. Államilag támogatott humor ugyanis nem létezik.

- Dehogynem. Sas József...

- Épp ezért mondom, hogy nem létezik. Vannak persze kulturális értékek, amelyeket érdemes megőrizni, támogatni államilag. A humor nem ilyen. "Itt van ez a nagyszerű humorista negyven éve, papírja van róla, mi támogatjuk, ti pedig nevessetek." Így nem megy. Végtelenül demokratikus műfaj ez: mindent a közönség dönt el. Vagy nevetnek, vagy nem.



- Más szempont nincs? Mindegy, mivel éri el a nevetést?

- Egyáltalán nem. Engem a nevettetés úgy érdekel, ahogy Sherlock Holmest a bűntény. Őt sem az izgatja, hogy elkapják-e a gyilkost. Hanem az elkövetés módja. Nevettetni sokkal könnyebb, mint szellemeset mondani. Odamész az illetőhöz, megcsiklandozod, kész is vagy. Esetleg fölállsz a színpadra, és cifra trágárkodásba kezdesz. Azon mindig nevetnek, hiszen a nagy művész is mer úgy beszélni a színpadon, ahogy ők otthon. Van, hogy kollégák élnek is ezzel a lehetőséggel, csak hogy meglegyen az alaphangulat. De ma már mindenki mindenhol trágár, ezért legfeljebb nyolcévesek közt van sportértéke a dolognak. Ami trágárság nélkül nem áll meg, az ráadásul nem is igazi poén. Ami megáll, ahhoz pedig minek odakanyarítani? Tévedés, hogy egyes figurák, helyzetek csak ocsmány szavakkal tarkítva lehetnek hitelesek. Dolgozni kell rajta még két hetet, és ki lehet operálni a bébetűset anélkül is, hogy sérülne a tréfa.

- Hogy fér össze ez az értékközpontú humoristaság és a materialista meggyőződés? Állítólag önnek az van.

- Már miért ne férne össze?

- Például: mitől nevetnek az emberek, amikor tréfálkozik? Anyagot csak nem juttat a szervezetükbe...

- Mindenféle, az agyban lévő vegyülettől és molekulától, amelyeket szerencsére nem ismerünk. Nekem mindenesetre a nem anyagi megoldást nehéz elképzelnem, noha ateista kiáltvánnyal sem tervezek itt előállni. A feleségem például mélyen hívő templomjáró, és sosem volt gondunk ebből. Mindenki higgyen, amiben akar, csak lássuk be, hogy nem tudjuk igazolni egy végtelen energiájú, teremtő, ránk most is figyelő lény létét. Legalábbis nem jobban, mint hogy a hangyák miatt van minden, és az emberi élet értelme csupán az, hogy kiflit gyártsunk, amire rámászhatnak. Az élet forrásáról tehát nem tudok vallásosan gondolkodni, annak értékében viszont elég radikálisan hiszek. A kereszténység alapértékeivel tehát tudok azonosulni - csak éppen nem azért, mert bele vannak írva a Bibliába.