"Volt, aki elájult a színpadon" - Kőhalmi Zoltán és a Showder klub

Írta: Origo 2010 május

A Showder klub egyik legmarkánsabb arca Kőhalmi Zoltán, aki eredetileg építésznek tanult, de aztán inkább a Rádiókabaré és az Esti showder állandó szerzője lett, innen dumálta be magát a közönség kegyeibe. Közvetlenül harmadik gyermeke születése előtt beszélgettünk vele egy zuglói kávézóban, ahol a kézenfekvő témák - stand up comedy és humor - mellett többek között az egymás közötti rivalizálásról, a borotválkozásról és a rajzfilmkészítésről is esett néhány szó.

Hogy jött nálad a stand up comedy? Otthon is ennyit dumálsz?

- Ahol éreztem, hogy figyelnek rám, kíváncsiak arra, amit mondok, ott mindig tudtam a társaság középpontja lenni, de magamtól nem nagyon könyököltem ki ezt a szerepet. Gyerekként sem ugrottam oda az osztály közepére bohóckodni - inkább az voltam, aki elmondta a padtársának a poént, az meg learatta a babérokat, de nekem ezzel nem is volt bajom. A szakmába is szerzőként kerültem be, aRádiókabaré-ba írtam jeleneteket, háttérember voltam mindenféle tévéműsoroknál - az majdhogynem véletlenül derült ki, hogy ezzel színpadra is lehet állni. Az Esti showder-nél együtt dolgoztam Litkai Gergellyel, aki gründolta az egész Godot Dumaszínházat, ami egy nagyon szép elképzelés volt, csak épp eleinte kevés volt a fellépő. Kezdetben így gyakorlatilag mindenki fellépett a baráti körből és a kollégák közül, szinte már a kellékesek is. Már mindenki kipróbálta magát, én viszonylag későn mondtam, hogy adjanak már nekem is egy fél órát. Kísérletként indult, de nagyon jól működött, és tetszett, hogy így sokkal hamarabb jut el a közönséghez az, amit csinálok, mint amikor otthon megírtam egy szöveget, elküldtem az előadónak, és vártam, hogy adásba kerüljön. Aztán legfeljebb a villamoson hallottam, hogy milyen jó volt az Esti showder-ben egy poén - amiről csak én tudtam, hogy én írtam. A stand upnál a közönség reakciója is egy pillanat alatt visszaérkezik.

Mennyire volt nehéz kiállni a színpadra? Izgulós vagy?

- Aki nem izgulós, az szerintem nem veszi ezt komolyan. Abban a színészben sem lehet túl sok szakmai alázat, aki lámpaláz nélkül megy ki a színpadra. Az izgalom nálam az első pillanatban, pontosabban az első nevetésnél múlik el - ha ez nehezen jön, az elég kellemetlen, én láttam például olyat, aki konkrétan elájult a színpadon, miután rosszul nyitott.

A Showder klub-ot egy elég karakteres csapat kezdte, de az újabb emberekkel mintha felhígult volna az összetétel. Te mit gondolsz erről?

- Az egy szándékos szisztéma a Dumaszínháznál, hogy sokféle embert léptet fel - a Showder klubpedig ennek a mellékterméke. Ha úgy nézed, a sokféle ember sokféle színvonalat hoz, ilyen alapon lehet mondani, hogy egy hullámzó színvonalú műsorról van szó. De azt hiszem, a nézők megtanulták már, hogy ki milyen, kitől mit várhatnak. Mindenkinek lehetnek kedvencei, persze a jegyeladásokból mindjárt kiderül, hogy kit kedvel jobban a közönség.

Mennyire van rivalizálás a csapaton belül?

- Biztos van, mert ez nem egy társulat, hanem tizen-akárhány primadonna: nincs olyan, hogy alájátszol a másik poénjának, illetve nem is nagyon vagyunk párban a színpadon, csak ha átkonferáljuk egymást. Itt mindenki a saját világában mozog, a saját karrierjét építi, ez egy nagyon személyes műfaj. Ezért érdekes egymás mellett dolgozni - van, akivel jól megy, jó a viszony, és van, akivel kevésbé.

Mitől függ, hogy végül ki tud színpadon maradni?

- Egy vicces fellépés, mondjuk, húszpercnyi sztori szinte mindenkiben van. Aki nem teljesen humortalan, annak az elmúlt harminc-negyven évből biztos akad pár sztorija, amit - ha leülne egy hozzáértő emberrel, aki kicsit átgyúrja - elő tudna adni a színpadon is. Mindig az a kérdés, hogy a második fellépése milyen valakinek, tudja-e az után is csinálni a dolgot, hogy elfogytak a történetek a családi legendáriumból, és már elmondott mindent, amin annak idején a haverjaival nevetgélt. Innen kezdődik a szakma, az, hogy valaki humorista, azt jelenti, hogy tudja napról napra, hétről hétre továbbvinni a poénokat, mindig van egy műsora, amit el tud adni a televíziónak - úgy, hogy közben tudja, azt többet már nem mondhatja el sehol, mivel már mindenki hallotta.

Haknik alkalmával azért biztosan többször is előkerül ugyanaz a sztori.

- Hát igen, de arra azért nagyon ügyel az ember, hogy ha ugyanarra a helyre visszatér, mondjuk, három hónap múlva, akkor ne mondja ugyanazokat a poénokat. Természetesen nincs minden alkalomra új műsor, ha holnap el kéne mennem Nyíregyházára, másnap pedig Sopronba, akkor valószínűleg nem állnék elő egy teljesen új negyvenöt perccel. Erre nincs is lehetőség, van viszont kísérletezés: próbálgatok egy történetet, ha háromszor nem nevetnek rajta, akkor azt kénytelen vagyok kihúzni. Ha háromszor már nevetnek rajta, akkor az a sztori jó, és el lehet kezdeni gyúrni, görgetni. Sok minden születik a színpadon, aztán valahogy összeáll egy blokk.

Mennyire függ a közönségtől, hogy hogyan adod elő a történeteket?

- Nincs két egyforma közönség, bár én nem nagyon találkozom szélsőséges esetekkel. Falunapokon például nem szoktam szerepelni, azt szoktam mondani, hogy beltéri humorista vagyok. Nálam van egy választóvonal: csak olyan helyen lépek fel, ahova azért jönnek el az emberek, hogy engem meghallgassanak, és ne adj' isten, még ülnek is - onnantól kezdve van egy olyan komfortfokozat, ahol már csak a humoristára vannak bízva a dolgok. Ha, mondjuk, egy bevásárlóközpont parkolójában lépnék fel, közben ki-be járnak a vásárlók, és mindenki csak egy fél percre hallgat bele a produkcióba, az szerintem mindkét fél számára méltatlan lenne.

Van olyan közönség, amelyikkel egyáltalán nem lehet mit kezdeni?

- Vannak olyan szituációk, amelyek eleve esélytelenek, ahol nincs helye a műfajnak: a humor nem egy varázspálca, ha valakinek épp levágta a lábát a villamos, és én odaállok elé mesélni, nem fog megszakadni a röhögéstől. Van olyan is, aki úgy megy el egy fellépésre, hogy márpedig ő nem fog nevetni: vannak olyan családok (apa, anya, két gyerek), amelyekben az apa tudja, hogy ő a legszellemesebb a családban, illetve a baráti körben - bár senki nem nevet a poénjain -, és miközben a többiek fetrengenek a nevetéstől, ő csak nagy komolyan néz maga elé.

Hazai pályán milyen fellépni? Külön készülsz a szentesi haknikra?

- A nyáron kétszer is fellépek Szentesen, de ez mindig egy kétélű fegyver: sok mindenre elég csak utalni, mert jól ismerik a szereplőket, vagyis a helyi karaktereket, de ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy nem lehet lódítani, nem lehet annyira kiszínezni a sztorikat.

Létezik olyan, hogy szentesi iskola? Szőke András és Badár Sándor is onnan származik, szokták így emlegetni ezt a vonalat.

- Ez egy erőltetett "művészettörténeti" kategória, aminek semmi köze a lényeghez. Miután jóval idősebbek nálam, én nem is szentesiként ismertem meg a Szőkét meg a Badárt, hanem a filmjeiken keresztül. Ezeket viszont nagyon szerettem, mert a gyermekkorom helyszínein játszódtak: a Kiss Vakond-ból például az összes helyszín megvan, a melegfürdő, a ligetben a hinta, az erőtakarmánygyár, ahol a Kiss Vakond megeszi a különleges tápot, és ember nagyságúra nő. Sőt a Kiss Vakond nadrágját a Szabó ktsz.-ben csinálták, nekem is onnan voltak a cuccaim. Szőkével és Badárral személyesen csak az Esti showder-ben találkoztam, ahol csinálták a vicces betétjeiket - amiket sokszor nekünk kellett volna megírni, de ők nem tanulták meg a szöveget. Aztán rájöttünk, hogy ez nem is működik, mert ők csak a saját dolgaikat tudják előadni, ezért inkább csak szituációkat találtunk ki nekik. Hajdú Balázs is szentesi (szintén a Dumaszínház tagja, a Comedy Central bemutatjacímű műsorban is szokott szerepelni - a szerk.), őt onnan ismerem, hogy anyám sakk-körébe járt, kisgyerekként nagy sakkozó volt.

Vidékiként hogy viseled a fővárosi létet?

- Nagyon nehezen. Kifejezetten kisvárosi ember vagyok, szerintem Budapest nem is való embernek, csak a budapestiek annyira le vannak árnyékolva, hogy ezt nem látják. Én az egyetemmel ragadtam itt, de most épp költözünk, mert kinőttük a lakást, itt a harmadik gyerek is. Eleinte egész Magyarországon kerestünk olyan helyet, ahonnan minden könnyen elérhető, de végül odáig szűkítettük a kört, hogy mégis csak Budapest maradt - igaz, ez már kertvárosias rész, próbáljuk vegyíteni a családi házas, vidékies ízt és a fővárosi, hetesbuszos életmódot.

Többnyire a saját életedből meríted a történeteket. Mennyire figyelsz tudatosan arra, hogy a környezetedben látottakból, hallottakból mit tudsz felhasználni?

- Fel szoktam írni, ami jó, de szerintem ezt minden író ember így csinálja. Aki, mondjuk, dalszöveget ír, az is biztos megjegyez egy-egy frappáns szókapcsolatot, aki meg zenét, az is állandóan figyel a hangokra. Nekem alapvető, hogy poénokon töröm a fejemet, már a gimnázium alatt is írogattam, csak akkor még az asztalfióknak. Inkább az a kérdés, hogy el merjem-e mondani az agymenésemet a közönségnek. Érdekes játék, amikor az ember először áll ki a színpadra egy sztorival: vannak történetek, amelyekről lehet előre tudni, hogy be fognak jönni a nézőknek, de amikor előállok egy monomániás őrülettel (amivel gyakran szoktam), akkor rendszerint azon gondolkodom, hogy rajtam kívül ez érdekel-e mást is a bolygón. Aztán előfordul, hogy így is egy olyan problémát találok el, ami mindenkinek megvan, csak eddig még nem fogalmazta meg senki.

Kerültél már kínos szituációba amiatt, hogy valakiről olyasmit mondtál, amit nem kellett volna?

- Kollégáról lehet, hogy mondtam ilyesmit felkonferáláskor, de azért próbáljuk ezt összecsiszolni, általában kulturált keretek között maradunk. Persze mindenki próbál mindenkivel poénkodni, és ha ismerjük is a határait a másik személyes ízlésnek és érzékenységnek, néha akkor is könnyű átcsúszni. A családomat nem igazán zavarja, hogy mindent kibeszélek, édesanyám például azt mondta, teljesen mindegy, miről beszélek a színpadon, csak legyek rendesen felöltözve és borotválkozzam meg. Volt már olyan szentesi fellépés, ahol valahogy megtudta, hogy borostás vagyok, és már küldte is a bátyámat a borotvával, hogy az öltözőben pár perc alatt húzzam le a szőrt az arcomról. Nem akartam megsebezni magam, úgyhogy ezt nem vállaltam - anyám azóta is emlegeti.

Milyen voltál gyerekként?

- Körülbelül szerintem ugyanilyen dolgokról beszéltem már akkor is, és a szemüvegem is megvolt. Amúgy panellakásba szorult, szobában ülő jó tanuló voltam, akinek az anyja ráadásul ott is tanított az iskolában. Nem úgy néztem ki, mint aki nagyon vicceseket mondhat, nem sűrűn látták a humort a tanárgyerekben, aki nem jár focizni - de aztán kibontakoztam, inkább már a gimnáziumban.

Mennyire igazak a sztorijaid? A diplomamunkádban például tényleg egy fiktív meteorbecsapódásnak állítottál emléket?

- Tényleg, meg is tudnám mutatni. Sőt egész jó osztályzatot kaptam rá, igaz, volt rá pár félévem, hogy megrajzoljam. Gondolkodtam már egyébként egy olyan önálló esten, ahol diavetítéssel támasztanám alá azt, amiről eddig csak beszéltem. Az ősidőkben voltak is ilyen formabontó kísérleteim, diafilmeket vetítettem vagy a kártyanaptár-gyűjteményemet mutattam be a közönségnek. Meg lehetne csinálni most is, amolyan igazolásképpen, mert sokan kérdezik, hogy tényleg voltam-e barna Foxi Maxi, meg hogy igaz-e a lambadázó gáztűzhellyel kapcsolatos sztori. De lehet, hogy nincs erre szükség, mert a történet, a mese, a varázs pont arról szól, hogy én elmondom, a te fejedben pedig összeáll, és pont azért nevetsz, mert a fejedben úgy áll össze, ahogy az neked a legviccesebb.

Más műsorokba nem hívnak titeket az RTL Klubnál? Kézenfekvő lenne, miután annyit tudtok szövegelni.

- Nem tudom, hogy hívnak-e bárkit is, én személy szerint nagyon igyekszem kikerülni, hogy olyan műsorokban szerepeljek, mint, mondjuk, a Vacsoracsata. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne legyek afféle celeb: az egyik programajánló magazin például megkeresett azzal, hogy lefényképezne engem a kedvenc kocsmámban, ahova gyakran járok, ezzel ajánlva a helyet másoknak. Felmerült bennem, hogy eljövök ide, ahol most beszélgetünk, de aztán arra gondoltam, hogy mi a fenének? Ha egy ötsoros, szellemes bemutatót kellett volna írnom, azt elvállaltam volna: szívesen dolgoztam volna rajta, hogy jó legyen és ők is alá tudják tenni a nevem. De annak nem láttam sok értelmét, hogy csak azért lefotózzanak itt, mert vagyok valaki, és mellesleg ide járok. Sok-sok bulvárújságot is ki kell így kerülnöm, de eddig egész jól ment. Akárki akármit mond, szerintem aki rendszeresen szerepel a bulvársajtóban, az keresi a lehetőséget.

A régi nagyok közül van példaképed?

- A Rádiókabaré-n nőttem fel, a Kabarécsütörtök-ből válogatáskazettákat is készítettem, úgyhogy a régiek közül szinte mindenkitől van egy-két olyan szám, amit szerintem ma is vissza tudnék mondani. Kifejezett kedvencem a magyar mezőnyből nem volt, nekem az volt egy nagy áttörés, amikor a Holló Színházon keresztül sikerült megismernem az angol abszurd humort: a Monty Python csoportot és holdudvarát azóta is a legviccesebb embereknek tartom. Van egy-két kollégám, aki szintén Monty Python-fanatikus, velük szoktunk olyan kvízt játszani, hogy feltesszük egymásnak a csoporttal kapcsolatos legelvetemültebb kérdéseket. Az amerikai stand upot csak az angol humor után kezdtem megismerni.

Ezek szerint amikor magad is belevágtál a stand upba, még nem voltál tisztában a műfaj hagyományaival.

- Az volt a szerencsém a legelején, hogy tét nélkül, szinte csak magunknak kezdtük el csinálni, így fel sem merült az, hogy bárkit is követni lehetne vagy kellene - egyszerűen nem néztünk utána, hogy miként megy ez ott, ahol már bejáratott a rendszer. Valahogy a saját bőrünkön tanultuk meg, hogy hogyan kell ezt az egészet csinálni: miként lehet másfél perc alatt elnyerni az emberek szimpátiáját (mert vadidegen humoristaként körülbelül ennyi időd van rá), és aztán fenntartani az érdeklődést. Fábry Sándor szokott azon sajnálkozni, hogy nálunk nem úgy megy ez, mint a színészeknél, akik rendesen átadják egymásnak a mesterség fortélyait.

2009-ben megkaptad a Karinthy-gyűrűt, ami az ezredforduló környékén olyanoknak járt, mint Koltai Róbert, Gálvölgyi János vagy Sándor György. Nem volt korai neked adni tavaly?

- Valóban nagyon illusztris azok névsora, akik megkapták a gyűrűt - de tegyük hozzá, azoké is, akik még nem. Én áhítattal fogadtam az elismerést, nem nekem kell minősíteni, hogy miért én kaptam. Akkor még dohányoztam is, úgyhogy elképzelhető, hogy az életmódomat tekintve azt gondolták, már nem húzom sokáig. Most már leszoktam, de nem adom vissza a díjat.

A leszokásodból is sztorit faragtál. Ennek lett esetleg valami hatása a nézők körében?

- Lett, ami egész sokkolóan hatott rám. Nekem orvosi segítséggel sikerült leszoknom, és miután ezt aRádiókabaré-ban elmeséltem, az orvosom legközelebb azzal fogadott, hogy páran azért fordultak hozzá hasonló ügyben, mert hallották, hogy én is leszoktam. Elképesztő, hogy ilyen hatalma van annak, aki a rádióban beszél - és egyben szomorú is, mert valószínűleg fordítva is működik: ha arról beszélnék, hogy megvertem az asszonyt, páran nyilván azt is követnék. Volt már más eset is, amikor kiderült, milyen nagy tétje van annak, hogy mit mond az ember: volt például egy sztorim a Running Sushiról, ahol összeettem mindent, és aztán rohangáltam a vécére. Körülbelül két évvel később ismét betértem az étterembe, ahol a pincér azzal üdvözölt, hogy reméli, most nem leszek rosszul, mint a múltkor. Én meg elkezdtem szabadkozni, hogy rossz hírét keltettem a helynek, de a pincér azzal szakított félbe, hogy: "Viccel? Tudja, mekkora forgalmat csinált?" Pedig semmi igazán jót nem mondtam, de az emberek így is kíváncsiak lettek rá, hogy mi az a Running Sushi. Ugyanígy meglepett az Ilka csokis ember - aki a Milkával pereskedik, és akit jóformán egy ügyeskedőnek állítottam be -, amikor megköszönte a hírverést. Szóval tényleg borzasztó nagy tétje van annak, hogy mit mond az ember, de az a jó, ha ezen nem gondolkodik, mert különben beleőrül.

Írtál egy animációs kisfilmet is, Bossa Astoria címmel. Mesélnél erről valamit?

- Az körülbelül hat évvel ezelőtt készült egy flashanimációs pályázatra, amit a Filmhu írt ki: gyakorlatilag megadott zenék közül kellett csinálni egyre egy klipet. Mi a Zagar számát, a Bossa Astoriá-t választottuk (Erik Sumo rework), és a filmünk aztán olyan jól működött, hogy abból lett a hivatalos videoklip. Aki ebben benne volt - Csornay Péter, Divinyi Gábor, Szapek Attila és én -, az eredetileg mind építésznek tanult - aztán egyikük se lett az, rajtam kívül mindenki a rajzfilmes irányba ment el, miután ez az első próbálkozásunk ilyen jól sikerült. Én itt a forgatókönyvet írtam, és életem első olyan csapatmunkája volt, ahol a végén mindenki elégedett volt, mindenki úgy érezte, hogy pont azt raktuk össze, amit meg akartunk csinálni. Végül az internetezőknek és a zsűrinek is nagyon tetszett a film, meg is nyertük a pályázatot. Utána maceráltak is a többiek, hogy írjak még nekik forgatókönyveket: ebből évekig nem lett semmi, de most van egy-két ötletem, amelyeket talán meg lehetne valósítani.

Van még egy érdekes munkád, te vezeted a csapatot, amely hétről hétre elkészíti a HVG címlapjait.

- 2006 körül kerültem a laphoz, azt is egy fellépés szülte: Horváth Zoltán, aki közel harminc évig csinálta a címlapokat, látott engem a színpadon, és meghívott a csapatába amolyan inasnak. Aztán 2008 nyarán úgy döntött, hogy nyugdíjba megy, és - példátlan módon - egyik hétről a másikra nekem adta át a munkáját. Az itt dolgozó csapat nagyon érdekes, különböző generációk képviseltetik magukat: a legidősebb kollégám (D. Nagy Béla) 82 éves, ő csinálta a legelején is a címlapokat, még ollóval, késsel, villával, tényleg kézzel összerakva; pár év múlva érkezett mellé a hatvanas éveiben járó Horváth Zoli; majd bejelentkezett egy most is fiatalos, negyvenes grafikus, Szoboszlay Péter, aki már Photoshoppal csinálja a dolgait - ehhez jöttem én, a harminc körüli. Ez azért érdekes, mert a címlapokon elvileg olyan szimbólumokkal kellene játszani, amelyeket mindenki ért - ezek azonban mást jelentenek egy nyolcvanévesnek, mint egy harmincévesnek. Béla egyszer például valami teljesen mást akart a pattogatott kukoricával ábrázolni, mire én mondtam neki, hogy szerintem ez nem lesz jó, mert erről mindenkinek csak a mozi jut eszébe. Nem tudta, hogy a moziban ezt szokták enni, az ő idejében a perec volt a divat.

Nemsokára megszületik a harmadik gyermeked. Erről is lesz egy sztori?

- Biztos, hogy lesz, mivel mindig arról szoktam beszélni, ami körülöttem van, vagy ami velem történik. Ha, mondjuk, én is a Barneválban (baromfi-feldolgozó üzem - a szerk.) dolgoznék, mint az apám meg a bátyám, akkor egy csomó baromfis poénom lenne, meg arról beszélnék, hogy hogyan készül a felvágott. Így most ha autót vezetek, akkor arról beszélek, ha megbukom a vizsgán, akkor arról beszélek, ha gyerekem születik, akkor arról. Valahogy hazugság is lenne úgy kiállni a közönség elé, ha nem mondanám el, mi történt velem.